1954 május 29-én Győrszemerén születtem. Általános iskolai tanulmányaim során kaptam a legfontosabb útravalót kedves magyar tanáromtól, Ács Lászlótól, aki elindított az irodalom, a versek megismerésének útján úgy, hogy ez ma is életem fontos része.

Középiskolába Szombathelyre, a Rudas László Közgazdasági Szakközépiskolába jártam, ahol dr. Kamarás Béla tanár úr segítségével folytatódhatott utazásom az irodalomban.

Ezekben az időkben tanáraim bíztatására, és ekkor már saját hitemből, az irodalom iránt érzett mélységes szeretetemből adódóan irodalmi körbe, szavalóversenyekre jártam.

Érettségi után - annak ellenére, hogy közgazdasági szakképesítést szereztem - a Szombathelyi Tanítóképző Főiskola tanítói szakára felvételiztem, hogy gyermekkori álmomat valóra váltva magyar  tanár lehessek. Sikeres felvételim ellenére helyhiány miatt elutasítottak, így adminisztrációs területen dolgozni kezdtem.

Hamarosan megismertem férjemet, aki Győrben élt, 1973-ban összeházasodtunk, azóta is meghitt házasságban élünk. Két gyermekünk született: Zoltán fiam - aki sajnos, már nem él - 1974-ben, Orsi lányom 1977-ben. Házasságkötésem óta Győrben élünk, de gyökereim ma is húznak Vas megyéhez, idős szüleimhez, ott élő nővéremhez, az emlékekhez.

25 évet dolgoztam a Magyar Rádió Rt Győri Regionális Stúdiójánál gazdasági vezetőként. Szép és egyben nehéz, felelősségteljes feladat volt, a sok feszültséget esténként a könyvespolcról levett verseskötetet olvasása oldotta.

Szerencsére gyermekeim is a mondókák, mesék világában nőttek fel, minden ajándéknál nagyobb öröm volt számukra, ha esténként az ágyuk szélén ülve meséltem.

Visszagondolva életünkre talán túlzás nélkül mondhatom: boldogan éltünk...

Aztán 2000. július 29-én minden álmunk összeomlani látszott,- elveszítettük csodálatos 26 éves fiunkat, Zoltánt, aki Görögországban, Korfu szigetén, Sidariban, boldog nyaralásuk utolsó délutánján életmentés közben a tengerben lelte halálát.

Akkoriban úgy éreztem, Zolival számunka is meghalt a világ. Orvosom unszolása ellenére gyógyszer nélkül próbáltam túlélni e kegyetlen próbatételt, és egymás kezét fogva, összeborulva, reménytelenül  gyászoltunk Orsi lányommal, és férjemmel.

Közben egy kisebb műtéten estem át, néhány napot nem dolgoztam, ezidőtájt még hosszabb ideig üldögéltem emlékeket idézve a temetőben, ahol gondolataim vissza-visszatértek a boldog időszakra, amikor életem csodái, a gyermekeim még kicsik voltak. Egymást kergették fejemben az ismert, soha el nem felejtett rímek, mondókák, verssorok.

S ahogy a temetőből naponta fájó szívvel hazaértem, egyre kínzóbb vágyat éreztem, írnom kell Zolinak! Hátha elér hozzá mégis … az üzenet, hátha megtalálja Őt lelkem hangja valahol a végtelenben.

Először levelet, majd ügyetlen rímeket, később megint leveleket írtam. Beszélgettünk. És így van ez azóta is. Ha nagyon fáj a hiánya, ha nagyon szomorú vagyok, leülök, írok, és ilyenkor úgy érzem, újra együtt vagyunk.

Hát így születtek az írások.

Sehol nem publikáltam eddig, de mostanában megfordult a fejemben, talán nem baj, ha megosztom másokkal is fájdalmamat. Talán - ha többet nem is - sírni segítenek a sorok azoknak is, akiknek még ez sem sikerül fájdalmukban, mert ilyen is van.

A napokban - hogy kiderült, talán mégis visszatér hozzánk az elveszett boldogság,-  Orsi lányom babát vár - már vidámabb írásokkal kacérkodom. Elhatároztam, hogy meséket, mondókákat, versikéket írok a kis jövevénynek. Már született is néhány, és remélem, örömmel hallgatja majd Ő is, ahogy az én gyermekeim, annakidején.

2005. december 31-én – mint minden ünnepen – mélységesen szomorúan Zolit hívtam emlékeimben, és a fájdalmas hangulathoz illő, könnyeket segítő versek után kutatva irodalmi weboldalakon olvasgattam, amikor valami megmagyarázhatatlan késztetésre, bujkáló vágyamat szabadjára engedve beküldtem néhány írást az Író Kilencek – Élő Magyar Írók, Költők Nemzetközi Köre ( www.irokilencek.hu ) bemutatkozó oldalára.

Másnap levél várt, kedves invitálás, - az Író Kilencek főszerkesztőasszonya, Szőnyi Bartalos Mária az Író Kilencek tagjai közé hívott, ahol azóta már megjelentek írásaim, és naponta várnak szeretettel társaim, és az éltető műhelymunka, amiért elmondhatatlan hálát érzek.

Talán egyszer legrejtettebb álmom is megvalósul: könyv lapjain át is üzenhetek egyetlen, drága fiamnak, Zolinak a végtelenbe. S talán az életünkbe végre örömkönnyeket hozó kis csodalény, leendő unokám is kezében tarthatja egyszer a neki írt versek, mesék gyűjteményét, és ölembe ülve kéri majd: Nagymama, mesélj!

Ezért hát örökre hálás vagyok az irodalomnak, íróknak, költőknek, legkedvesebb barátaimnak, a könyveknek, akik segítségével talán újra élek.

Köszönöm a sorsnak mégis, hogy megélhettem a legszentebb csodát: két gyönyörű gyermeknek adhattam életet, bár Zoli fiam nagyon előrement, de hála az égnek itt van nekünk Orsi, aki bearanyozza napjainkat, hamarosan már a szíve alatt hordott csöpp gyermekével együtt.

„Az én kicsi lányom,

mint egy varázsálom,

új életre kelti

rég elmerült énem,

valamikor zengő,

a múltból derengő

édes nevetésem.”

*

És egyszer, ha már minden földi dolgomat elvégeztem – már tudom – békésen, derűs szívvel, félelem nélkül indulhatok én is végtelen utamra, hiszen Zoli fiam vár majd, és talán boldogan összeölelkezünk újra… Addig is Várnai Zsenivel üzenek, Kisfiam:

A végtelenben egy napot…  

Csak pár évet, pár hónapot,

A végtelenben egy napot

Alszol egyedül, gyermekem.

Csak egyet álmodsz, és jövök,

A földön itt misem örök,

S melletted leszek újra én.

És rád roskadok, Mindenem,

Ott messze túl a Mindenen,

Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,

De túl a földi életen

Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,

Csak még pár földi dolgomat

Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,

A másvilági réteken

Szebbek talán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,

A végtelenben egy napot

Aludjál addig, gyermekem.