Írásaimat nem alkotásoknak szánom, azok lelkem rezdülései, lélekhangok, amelyek, ha egyetlen embert is megérintenek, már érdemes volt papírra vetni a sorokat.

Tavaszváró gondolatok

Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan, észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényű tavaszból egyre perzselőbb nyárba, hogy onnan a mézszínű, lombhullató, krizantémillatú, elmúlást idéző ködös, őszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél hótakarója alá.

Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár, ősz, és a tél –titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan - muzsikál.

A legszebb szó - és évszak is – közülük, számomra a tavasz, és a hozzá kapcsolódó csodálatos kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér, gólyahír, pázsit, és a tavasz hónapjai, - a március, április, május – melyek számomra mind-mind az életet hirdetik.

Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül.  Felengedsz fagyos mélabúdból, egyszerre megérzed a sarjadó fű friss illatát, becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a tar ágakra a képzelet, hallod a rigók rekedt, riadt, erőtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis patak ébredő neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi udvarokon tipegő pelyhes kiscsibéket. Érzed, ahogy ébred a természet, újraéled fű, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos szorítás a szíved körül, élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban, ahol a földből remegve bújik elő az első hóvirág, majd az ibolya, s a háztetőkön újra ott kelepel a gólya is.

A tavasz jöttével újraélednek lelkünk derűs hangjai. A langyos napsugártól átmelegszik szívünk, újra élünk, mosolygunk, szeretünk, erőtől duzzadunk, mint a kipattanó barkaág.

S míg lágyan suhanunk a múló idővel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára pillantunk, megállni látszik a tűnő idő is, míg lábunk elé nem hull egy kósza csillag, amely az időtlenségből felriaszt.

Aztán múlni kezd testünkből a nyári láz, esténként néha borzongva bújunk össze már. S míg bódultan szívjuk az őszirózsák, dáliák illatát, menekülünk a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elől, addig hátunk mögül belopódzik újra az elmúlást idéző ősz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de mindhiába. Fagyos, októberi szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke, duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért.

A végtelen körforgásban már hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából zsongó, új tavaszra ébredjen megint.