|
Legkedvesebb tanáromnak, Ács Lászlónak, aki útravalójával ma, 51 évesen
is élni tanít, túlélni, s továbbélni. Talán egyszer eljut hozzá a
megcímzett, de fel nem adott levél…
Kedves Tanár Úr!
Kérem, bocsássa meg nekem, hogy e késő órán – mert megint nem jön az
„enyhet adó” álom a szememre – Önhöz fordulok lelkem hangjaival, s mivel
tudom már sajnos módját a lélek útján való találkozásnak, s hiszem is az
efféle dolgok létezését, ( mert megtanított rá sorsom közben a halál )
talán most Ön is ébren van még. Így hát most megint beszélgetünk… mint
olyan rég, a tanulmányi kirándulásokon.
Hogy éppen ma este, és éppen a Tanár Úrhoz fordulok e sorokkal, azért
azt nagyban segítette, hogy ma este én Önt láttam is. A televízióban.
Ritkán nézek mostanában TV-t, kevés dolog van, ami leköti ott
figyelmemet. Inkább a könyveket bújom egyre többet, szerencsére. Valami
mégis azt súgta ma, kapcsoljak az egyik Tv-adóra … és visszapergett
régmúlt életem Önt látva, hallva, az, amelyik még felhőtlen volt,
boldog, igaz és vidám. Az, amelyikben Ön megtanított olvasni, majd
érteni a sorok lényegét, s később megszerettette a rímeket, amelyek ma
is szívem-lelkem dallamai. Igen, a rímek, a versek – a vidámak, a
szerelmesek, a fájdalmasak, könnyes-szomorúk – hála Istennek, és Önnek,
életem, mindennapjaim részei maradtak. Gondolatban, és szüleimmel való
beszélgetések során már sokszor megköszöntem Önnek ezt az örök értékű
útravalót, hogy megtanította nekem is a könyvekhez, különösen a
versekhez való hűséget, mert az életem ma, 51 évesen, sorsom
legkegyetlenebb próbatételét, gyermekem tragikus elvesztését megélve is
velük teljes. Ők a leghűségesebb társaim. Itt vannak velem a fájdalmas
estéken, itt voltak a boldogságban, a szerelemben, az új életek
születésekor, és velem maradtak a sírkertben is. Csodás társakat küldött
mellém, Kedves Tanár Úr!
Várnai Zseni verseskötete – megbizonyosodván arról, hogy fiam már soha
többé nem nyit be az ajtón, soha többé nem ölel, s oda kell állnom a
sírhantja fölé – szinte magától kinyílt a versnél: „A végtelenben egy
napot”. Zoli temetésén egy kedves ismerősöm mondta el nevemben a
búcsúverset, azóta én mondom el esténként a sírjánál ülve, (immár öt
éve, minden este) csendben könnyezve, reménykedve, bíztatva Őt, s
magamat:
„Csak pár évet, pár hónapot,
a végtelenben egy napot
alszol egyedül gyermekem.
Csak egyet álmodsz, és jövök.
A földön itt mi sem örök…
S melletted leszek újra én…”
Most, e késő órán, hogy újra láttam Önt, s felidézték őszinte, kedves
szavai a régmúlt szép emlékeit, hát megköszönöm e sorokkal is értékes,
igaz hagyatékát, a könyveket, különösen is a rímeket, s hogy megtanított
rá: az érzéseink azért vannak, hogy megéljük, s ha kell, kordában is
tartsuk őket. Köszönöm, hogy megtanított az igazi értékekre, a hűségre,
a szeretetre. Nem csalódtam soha igaz barátaimban, a versekben, igaz,
mindig jutott rájuk – ha csak kevéske is - az időmből. Könnyű volt hát
hűségesnek maradni hozzájuk is, hiszen roppant keveset kértek, néha csak
perceket, s együttlétünkkor kárpótoltak mindenért, ha fájt a lelkem,
vagy úgy éreztem, ma mindenki elhagyott…Mint Zoli halálakor is, amikor
azt gondoltam, elhagyott minket az Isten.
Köszönöm a könyveknek, a verseknek, Önnek, hogy újra élek. Igaz, ez már
egy másik élet. Az életünk kettészakadt: azelőttre és az utánra… Azelőtt
még boldogok voltunk, azóta fájdalomban élünk. Egyszer olvastam valahol
egy gyászoló apa lélekvallomását: „…elfogadom amit a világ kínál még, de
ígéretei már nem csábítanak. Üresebb lett a világ, elment belőle a fiam,
helyén soha be nem tölthető üresség tátong. Ha elmegy hazulról, akit
szeretünk, az otthon puszta házzá változik…” Valahogy így vallott
gyászáról tíz év után is ez az apa. Fájdalmas sorok, átérzem bánatát,
hiszen így élünk sajnos öt éve már mi is, és bizony, vannak mások is,
akik hasonlóan élnek. A temetőt gyakran járva, szomorú szívvel olvasom
a sok, fiatalon eltávozott lányka és fiú nevét. Még nem is éltek, még
meg sem köszönték talán életüket… s már soha nem is lehet. Sírjaik
mellett esténként örökké síró, gyászoló anyák, testvérek, apák, akik
naponta hiába kérdezik: miért? Miért, hogy neki már soha, semmi… Szörnyű
ez a két szó.
Esténként a sírnál üldögélve halkan énekelgetek, verseket mondok én is.
Aztán itthon, az ilyen késői órán, amikor hiába kérem Istent, legalább
álmomban küldje el Őt, - írok Zolinak levelet. Jön, ömlik a bánat a
könnyekkel együtt, és ömlik néha a fájdalommal valami rímekhez hasonló
formába szedett vers? Verses levél? Üzenet?
Aztán, lassan-lassan elcsitul mindig a sírás, tompul a bánat. Béke száll
rám. Talán eljut hozzá a levél, a botló rímekbe szedett üzenet?
Hát ezért is írok Önnek Drága jó Tanár Úr e késői órán. Ha marad még
ideje a sok-sok fontos teendője mellett, hadd osszam meg Önnel is
ezeket, olvasson bele. Várom véleményét, mit gondol arról, hogy egyszer,
esetleg megosztanám másokkal is az összegyűjtött üzeneteket. Ha másért
nem, mert segítenek sírni. Vagy, mert hátha más, hasonló sorsú emberek
lelkéhez is szólnak. És hát vannak, akik félnek érezni, pedig hát fáj a
szív, ha letagadjuk azt, akkor is. És „mások érzéseit átélve, megértve
tanulhatjuk meg mi is élni az örömöt, megélni a bánatot, sorsunk állandó
kísérőit.” (Bizonyára ezt is Öntől tanultam a verselemzések során, s már
tudom, mennyire igaz)
Vagy - mit gondol Ön - őrizzem tovább fiókomban e sorokat, s egyszer
majd Zoli újra átölel, s megsimogat: „Ne sírj tovább… itt vagyok
megint…”- mondja majd? Hiszem, hogy szép, közös életünknek talán mégsem
lett vége itt… Próbálom hinni és várni a nagy találkozást…
Addig is írok tovább hozzá verset, leveleket. Hátha mégis van örök élet,
hátha él Ő, csak Istennél van most, hátha él a végtelenben a lélek, és
eljut oda is minden üzenet?
Hát, ezért zavartam önt a köszöneten túl, és bocsássa meg, ha én, a vén
diák talán nem figyeltem meg mindent akkor rég az órán, s őszülő fejjel
most újra kérdezek. Lehet, elkerülte akkor figyelmemet, de most nagyon
fontos lenne mégis a felelet. Mit tehet egy örökké gyászoló anya még, ha
halott fiához gyászában gyakran ír rímeket, s levelet? A fia meghalt, de
vajon a halott gyermek lelke érti-e ezeket ?
Hálásan köszönöm, ha elolvassa lelkem fájdalmas hangjait, és elmondja
majd, mit gondol ilyenkor a vén diákról a Kedves Jó, Ősz Tanár.
Hálás szeretettel kívánok még nagyon sok tevékeny, derűs, békés, szép
napot:
Győr, 2005-07-03
Vali,
A volt „gyarmati” diák, aki sohasem felejti el az Öntől kapott útravalót |
