Jön a baba

Bandi és Orsi

Pocaklakó vagyok én,

kisleány, vagy kislegény?

Még nem tudom, ki vagyok,

gyorsan nevet adjatok!

Elkelne egy kicsi fény,

egy-kettőre jövök én!

Mi lehet ez… alagút?

Hova vezet ez az út?

Édesanyám, Apukám,

megvettétek a ruhám?

Takarót is vegyetek,

jó puhát és meleget!

Nem halljátok, kiabálok!

Születik a kisbabátok!

Ha én innen kijutok,

rögtön tejet akarok!

De a vadász nem evett,

Felhőcske visszaint,

Vers az estről

Nézd, milyen szép fönn az ég,

Langyos tejjel kínálta,

bevitte a szobába.

Vers a napról

Kis szobában, kicsi ágyban

Reggelente felébred a kisgyerek,

szemlélgeti az eget.

 Édesanyja korán reggel kinyitja az

hívja hozzá a Napot.

Ijedtében sikoltott:

Nagyapó csak nevetett:

egymást hívták: egyetek!

.

A szalonnát megrágták,

Drága Kicsi Csoda! 

Már láttalak, igaz, csak egy röntgenkép kép segítségével megszemélyesítve. Izgatottan várjuk, hogy minél gyorsabban teljenek a napok, és hogy végre itt legyél, újra elhozd a csodát nekünk. Tudod, még ott bujkál a szívemben a szomorúság minden öröm mögött, hiszen életem első, nagy  csodáját, a Te nagybátyádat ebben a dimenzióban már soha nem láthatom. Ő előrement nagyon, itt hagyva nálunk a bánatot, és hatalmas űrt a hiányával. Ne haragudj ezért, és bocsáss meg, hogy első mesém Neked, Róla szól most. Így írtam Neki egyszer a végtelenbe, s ebből majd Te is megtudod, ha nagyra nősz, ki volt Ő, a Te nagymamád Csillagfia. Íme, a szomorú mese, levélben. Ígérem, a többi mesém sokkal vidámabb lesz majd.

Drága Kisfiam !

Csodáival akkor is – mint mindig - elbűvölt, elvarázsolt minket a nyár. Körülöttünk a magát már-már buján kínáló természet, a perzselő napsütés, a hívogató kék ég kergetőző felhőgyerekeivel mind-mind a végtelen élet ígéretét árasztotta a mosolygó, napbarnított emberekre. Most mind boldognak látszott, gondjaik borúját incselkedve röpítették messzire a kacagó szélfiak. Boldog voltam én is, hiszen Te, Fiam, - ahogy naponta lelkendezve mesélted telefonon – életed legszebb nyarát töltötted Emikéddel Korfun, a szerelmesek öblénél. “Ezt látnod kell!”- mondtad lelkendezve közös életünk utolsó mondatát. Boldogságodtól elérzékenyültem, pedig akkor még nem tudhattam: soha többé nem látjuk egymást, soha többé nem lesz már szép nekünk a nyár.

Másnap kora-este Apáddal egy esküvőn ültünk éppen, Orsi húgod meg egy másikon. S valahogy szomorkássá sikeredett az a szombati nap. Szomorú emléket idézett egy dal a rádióban: üzenet érkezett a csillagok közül egy égi vándortól, akit szerettünk, és örökre eltávozott. Az esküvőn meg – akkor nem értettem, miért – szorongatott a sírás, Rád gondoltam, meg Orsira, és arra: vajon boldogok lesztek-e majd a párotokkal? S vajon láthatom-e én is majd a csodát, amit terveztetek a húgoddal, a világraszóló közösen tartott vidám esküvőt?

Néhány perc múlva arcul csapott a sors a válasszal: nem, azt már soha nem láthatod! Hiszen Te akkor már útra keltél az örök ígéret, az ég mezejére.

Abban a pillanatban, ahogy a telefonhívás – sajnos, már nem Tőled – megérkezett, megértettem az aznapi szomorúság okát. Igen, éreztem, hogy valami szörnyű dolog történik éppen akkor. Érted fájt olyan elviselhetetlenül a lelkem. A lelkünk még egyszer, utoljára összeért. Búcsúztál tőlem.

2000. július 29-e volt. Alig néhány nappal az utolsó, a 26. születésnapod után búcsúzni indultál éppen Sidari elbűvölő szikláihoz, látnod kellett még utoljára a tengert, gyermeki álmaid megvalósult, varázslatos csodáját. Akkor még nem tudhattad: utoljára látod a megfejthetetlen titkokat rejtő, hol tomboló, hol hullámaival lágyan simogató óriást.

… Videófelvétel pereg, újra látlak, kell, hogy felidézzem megint lassú léptedet, mosolygó szemedet, kezed utolsó mozdulatát, ahogy búcsút intesz… azt hiszed, a tengernek, a nyárnak. Szomorkás mosoly bújkál a szájad szegletén – a nyár miatt csak, hogy vége már, nem sejtve még: számodra mindjárt végetér minden út. Az intés, a búcsú nekünk is, s örökre szólt.

… Pereg a film tovább, látom, indulsz lefelé a mélybe a sziklafal kötelén, az ég már sötét, borús, a tenger morajlik, s valaki ott lenn a mélyben kétségbeesve kezed felé nyúl, Te elkapod, szorítod, tartod Őt. “Erős a karod, elbírod egy kézzel tartva is” – mondom hangosan – a film pereg tovább, Te szorítod, emeled többször is a fuldokló fiú karját, “most, most, most sikerül”- bíztatlak,…szorít a szívem, küzdök én is Veled már egészen közel, a képernyő előtt … S megint kitör belőlem a fájdalmas sírás: most sem sikerül. Hát persze, egy felvételt nézek, ahol láthatom: igen, Neki sikerült, Őt még a partra toltad, s azt a másikat is, aki értetek ugrott a háborgó tengerbe. Ők hazautaztak, Te csak üzentél: “Ezt látnod kell”.

Láttam Fiam! Emberfeletti küzdelemben két embernek visszaadtad az életet, s ráadásként örökre odaadtad Istennek magad.

A Canal d’Amour oldalán és itthon már soha többé nem lesz szép a nyár. Koszorúk, krizantémillatú októberi szelek csókolnak szerelmes júliusok helyett, mióta megcsalt a tenger, s a nyár, s örökre elhagyott engem is a nyári varázs Veled.

Üres lett számomra is a világ, nincsenek ígéretei, én sem várom már nélküled, mit kínál még a világ, de esténként, ha fellobban fényképed mellett egy gyertyaláng, azért megköszönöm a sorsnak, amit adott nekem, mégis: Veled, s elsuhanó életeddel a 26 év csodát!

Drága Kicsi Csillag! Most már tudod, hogy miért könnyes gyakran a nagymama szeme…

Nagyra nősz majd ugye, és nagyon jó leszel?

Már most nagyon szeretlek!

Nagymamád.

Gólyamese

( születendő unokámnak ) 

Volt egyszer, hol nem volt,

volt egy ici-pici ház.

Amikor még kisgyerek volt,

ott lakott a nagyapád.

Reggel, délben tejet ivott,

megette a vacsorát,

nagyfiúvá cseperedett,

szűk lett az a kicsi ház.

Messzi útra hát elindult,

éjjel-nappal ballagott,

kereste a kicsi házat,

ahol a kedvese lakott.

Elfáradt a nagyapád,

álmot látott, kis szobát,

ahol réges-régen őt még

várta az a kicsi ágy.

Egyszer csak egy perc alatt

ott szaladt egy kispatak.

Kispataknál kicsi utca,

kis ház, azon kert-kapucska.

Ahogy odaballagott,

kinyíltak az ablakok.

Ablak mögött kis szoba:

ott lakott a nagymama.

Mindez réges-régen volt,

nagymama még kislány volt.

Beengedte vándorát,

főzött neki vacsorát.

A vacsora elfogyott,

a lány csókokat kapott,

betakarta kedvesét,

takaróért csókot kért.

Jön a télapó

Fagyos hó hull, szél szalad,

szél szalad,

éhesek a madarak.

Télapó is bekopog,

szánon hoz nagy csomagot.

Csilingel a száncsengő,

száncsengő,

hangos tőle az erdő.

Kis csizmácska már fénylik,

egykettőre megtelik.

Kerül bele mogyoró,

mogyoró,

Alma, dió csudajó!

A kismókus arra jár,

ablakon bekiabál:

Egy diócskát kaphatok,

kaphatok?

Éhes vagyok, adjatok!

Kiszólnak a gyerekek:

mókus, madár, egyetek!

Nagy pelyhekben hull a hó,

hull a hó,

Nem fázik már télapó.

Melegíti szeretet,

örülnek a gyerekek. 

Erdőn, mezőn fut a szán,

fut a szán,

Télapó csak kiabál:

Gyertek ide gyerekek!

Cukrot, diót vegyetek!

Mondogatós

A kiscipő

Kicsi kéz, kicsi láb,

kicsi már a rácsos ágy.

Ha én innen kimászok,

bejárom a világot!

Jó nagyokat lépkedek,

ha elesek, fölkelek,

onnan is tovább megyek,

a konyhába érkezek!

Ó, ott mennyi csoda vár,

kakaót főz a mamám!

Nem értem, hogy mért visít:

jé, Te mit keresel itt???

Szűk nekem a kicsi ágy,

unom azt a kis szobát!

Én már nagyfiú vagyok,

lépkedek, mint a nagyok!

Nem sírok, ha elesek,

bátran továbblépdelek.

Bejárom a világot,

szedek neked virágot!

Elámul az anyukám,

földre esik a pohár…

Hozzám szalad, ölbe kap,

lábacskámra cipőt ad!

Mígnem egy szép hajnalon

rigó szólt az udvaron:

várnak erdők, várnak rétek,

gyertek, míg egy házhoz értek!

Most már együtt mendegéltek,

míg egy kicsi házhoz értek.

Kicsi házban éldegéltek,

méhecskéktől mézet kértek.

Alig a méz elfogyott,

a gólya csomagot hozott,

a csomagban kisbabát:

ő volt a te nagybátyád!

Nagymamának kisfia

már égi utak vándora.

Hol a tejút véget ér,

csillagokhoz odaér.

A kisfiú nődögélt,

nagyon várt egy kicsi lényt.

Más játékot sose kért,

csak ajándék-testvérkét.

Nem sír már a szomorúfűz

Erdő szélén kis folyó,

folyó partján házikó,

a ház mellett fűzfa állt,

folyó fürdette ágát.

Egyedül volt, hallgatott,

széltől könnyet hullatott.

Lehajtotta bús fejét,

erről kapta a nevét.

Egyszer egy kis halacska

úszott épp’ el alatta.

Lehajolt a fűzfaág,

várta már a halacskát.

Most már ketten éltek ott,

a kishal táncot ropott,

a fűzfa meg nevetett,

könnyet többé nem ejtett.

Így esett a nagy eset,

mesémnek is vége lett.

Fűzfa ágán napsugár

Ha jó leszel, megkapod,

legyen kivel játszanod,-

ígérte a nagymama,

s boldog volt a kisfia.

Egyszer aztán egy napon

kopogtak az ablakon.

Gólya néni kopogott,

s hozott egy kis csomagot.

Kis csomagban kisbabát,

egy mosolygó kicsi lányt.

Így éltek már négyen ott,

együtt voltak boldogok.

Fiú és lány nagyra nőtt,

hajót néztek, s repülőt.

Tengert láttak, óriást,

erdőben medvét és vadászt.

A fiú addig vándorolt,

míg elhívták a csillagok.

Égi mezőn, réten járt,

soha haza nem talált.

Így esett, hogy kishúga

Hiába várta őt haza.

Üres volt a kicsi ágy,

sírdogált az anyukád.

Míg aztán egy szép napon

kopogtak az ablakon.

Ajtót nyitott anyukád,

s ott állt a te apukád!

Egymás szemébe néztek,

este rólad beszéltek.

Elfogyott a vacsora,

s megtörtént a nagy csoda:

A gólya újra kopogott,

megint egy csomagot hozott.

A csomagban kisbaba,

találd ki, Ő kicsoda?

tán az első fotó

megérkezett Mira baba

Vigyáznak rám a szüleim